Otthon

Hubert Roguski

Hubert Roguski

Jó ideje gondolkozom már azon, hogy írni kellene magyarul is, hiszen az inkább én vagyok, és még mindig így tudom kifejezni magam legjobban. Most, hogy otthon voltam pár napra, még erősebbé vált ez az érzés. Nem egy beszélgetés témája volt az, hogy mennyire nehéz folyamatosan más nyelven gondolkozni és kommunikálni. Hogy mennyire nehéz mély, de közben humort sem mellőző beszélgetéseket folytatni olyan emberekkel, akik - hogy egy ismerős ismerősének briliáns szófordulatával éljek - nem tudják, ki az a Vágási Feri. Amikor minden apró nüanszot el kellene magyarázni először ahhoz, hogy a másik a gyökerétől megértse, átérezze a mondandód. Na ez hiányzik. Rettenetesen. Amikor hazamegyek, ilyenekből próbálok betárazni az elkövetkezendő ki tudja milyen hosszú időszakokra. Olyankor alig alszom pár napig, mert tudom, hogy csak az a röpke kis idő van arra, hogy átadjam teljes valójában azt, ami bennem van.

Persze, itt van Gara, de vele nem beszélgetünk mindenről azok közül a témák közül, amikről pedig más emberekkel szívesen beszélgetek. És ezt észre sem veszi az ember egészen addig, amíg nem kerül távol az otthonától. Ilyenkor mindig sajog a szívem egy pár hétig, amikor visszajövök, és érzem, hogy bár az elemek feltöltődtek, nagyon ügyesen kell gazdálkodni a kapott energiával ahhoz, hogy kitartson elég ideig. Főleg az izlandi tél végéig. Ami idén el sem akar jönni. Főleg az alkotó emberek hiányoznak az életemből. Azok, akikkel együtt indultunk, akik pont ugyanazokon a nehézségeken mentek keresztül, és akiket nagyon hasonló örömök értek a jellemük formálódása közben, mint engem. Akiknek az értékrendje a mai napig nagyon hasonló az enyémhez, és akik ugyanazokat a nehézségeket élik meg az alkotás terén, mint én is. Akik tudják, milyen volt a kisképzőn 1995-ben. És akik tudják, milyen volt Magyarország 2005-ben. Akik tudják, hol a Nana, és akik tudják, hogy a Kálvin tér új jegyadó automatáinak szobájában egykor a Mónika volt, műbőr puffokkal és erős feketével. Vagy csak akik simán tudják, ki az a Vágási Feri. Lehet, hogy öregszem, és lehet, hogy el kellene ezeket engednem. De az is lehet, hogy nem. Amíg úgy érzem, hogy ezek az emberek a mai napig sokat tudnak nyújtani nekem (és remélhetőleg én is nekik), az azóta ránk rakódott rétegekkel együtt, addig nehezen tudom elképzelni, hogy ez nem egy jogos igény. Mindig eszembe jut ilyenkor Exupéry mondata: " Csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké."

Szóval vagy feltalálja valaki nekem a teleport kaput azonnal, vagy rövid időn belül szerzek sok-sok pénzt, de mindenképpen haza kell mennem ennél sokkal többször. Ha nem is költözünk haza, de ott kell lennem, hogy magamba szívjam a tavaszt, a nyarat, a fák illatát, a meleg eső illatát, a lépcsőházak millió-féleségét, a zsongó utcákat, a zsizsegő éjszakai életet, és különben is, a büdös és zajos, ámde nekem még mindig csodálatos Budapest összes zeg-zugát. Hogy megmutassam a gyerekeimnek mindezt. Hogy elvigyem őket azokba a múzeumokba, amiken én nőttem fel. Hogy lássák az erdőket, amikben mi túráztunk. Hogy megismerjék azt az ezer épületet, amikben mi jártunk az évek során. Hogy lássák, honnan jövünk mi, a szüleik. Hogy kisebb legyen a szakadék köztük és köztünk. Hogy találkozzanak a barátainkkal. Hogy találkozzanak a barátaink gyerekeivel. Hogy fürödjenek a Balatonban többször. Hogy vonatozzanak. Hogy villamosozzanak. Hogy üljenek a múzeumok lépcsőjén, a Duna partján, a Gellért-hegyen, a fasoron, a Moszkván, a Móriczon, a Kálvin téren. Persze, soha nem fogja nekik ugyanazt jelenteni, mint nekünk, de csak hogy egy kicsivel több cseppet kapjanak belőle, mint amennyit most. 

Fáj ezt így kiírni, mert látom, hogy ez még akkor is nehezen menne, ha ott lennénk. Nekik akkor sem tudnánk átadni azt, ami minket épít fel. De talán ha többször meg lehetne osztani az ott érlelődött gondolatokat azokkal, akik részesei voltak olyan sokáig, akkor ez sem fájna annyira. Akkor elviselhetőbb lenne a létnek ez a könnyűsége. Már ha szabad ilyet. 

Mindenesetre köszönöm mindenkinek, aki most is feltöltött. Ezt most képtelen leszek angolul is leírni azt hiszem. De azért megpróbálom.